1937. szeptember 2-án felvettek a párt tagjai sorába. Már mint fiatal segéd léptem be a szakszervezetbe. „Segéd úr” koromban nekiálltam tanulni, mindaddig csak hat és fél elemim volt. A baráti körömben viszont mindenki érettségizett már és éreztem ezt a szintkülönbséget. A szakma adott egyfajta kultúrát, hiszen kereskedelmi szakiskolába jártam. Olvastam a Munkásotthon könyveit is, és ennek eredményeképpen általános ismeretre tettem szert. Tehát amikor már jövedelmem is volt, beiratkoztam az esti iskolába és így megszereztem a 4 polgárit. Akkoriban az egy elismert szint volt.

1941 decemberében kaptam egy „karácsonyi” behívót. Január 7-én be kellett vonulnom és 1945. május 30-án kerültem haza. Részben Pesten szolgáltam, részben kint a fronton. Ott aztán, mikor vége lett a háborúnak, megkérdezték, ki hova akar menni, mehettünk volna Angliába, Amerikába, Ausztráliába. Én úgy döntöttem, hogy hazajövök, mivel akkor már 6 hónapja nem tudtam semmit a családomról. Így besoroltam a visszavonulók közé. Igen ám, de már a német határon elkaptak bennünket az oroszok. Mennél többen jöttünk haza, annál hosszabb volt a sor, egészen Bécsig olyan tízezred magammal jöttem. Nyolc katona kísért bennünket géppisztollyal. Amikor beérkeztünk a sopronkőhidai fegyházba, mondom a barátaimnak: „Nekem Pesten azt mondták, küldenek igazoló papírt. Ha ez így van, minek kell nekem ilyen tömeggel mennem?” Egy alkalommal aztán megszöktünk. A környékiek egy verembe bújtattak bennünket Sopronlövőn. Nagyon rendesek voltak, és a segítségükkel átmehettünk Csapodra. Az ottani állomásfőnök ismert bennünket, ő szerzett utazási jegyet és így jöttem haza május 30-án, négy barátommal együtt. Ezidőtájt igazoló bizottságok mûködtek, nekem is meg kellett jelennem egy előtt. Igaz, bár késve és közvetve, kaptam egy levelet Sopronkőhidára a kispesti pártszervezettől, melyben azt igazolták, hogy régi szociáldemokrata vagyok, s kérték, hogy engedjenek szabadon.

Első lépésem volt, hogy ismét bekapcsolódtam a mozgalomba. Állásom is volt, a 7. kerületben dolgoztam, sőt üzemi párttitkár is lettem, továbbá a 7. kerület központjának vezetőségi tagja is voltam. Amikor a pártok tárgyalni és egyezkedni kezdtek egymás közt, engem beválasztottak a pártközi egyeztető bizottságba. Mindez 1947 őszén történt, amikor már előrehaladtak a tárgyalások. Megbízatásunk akkor szûnt meg, mikor Marosán elmondta februári beszédét a Sportcsarnokban. E pártértekezletet követően bomlási folyamat kezdődött a pártban. Sokan gazdasági és politikai megfontolásból mentek át, illetve kérték felvételüket az akkori Magyar Kommunista Pártba (MKP). Ez így zajlott a vállalatunknál is. Az ottani párttitkár győzködött bennünket, hogy lépjünk át, én viszont azt mondtam: „Nem. Csak akkor, ha megfelelő módon átvesztek.” Zokon vették a reagálásomat, és viselt dolgaimért, hogy ellenálltam, nem mentem át, először tagjelöltkönyvet küldtek, aztán egy nagy értekezleten kizártak a pártból. Ez így ment egészen ’56-ig.

1956. október 28-án jelentkeztünk a Ponty utcában. Óriási tömeg gyûlt már össze, tele volt az egész utca. A vállalatomnál megválasztottak a Forradalmi Tanács elnökének. A kollégák, akik addig hátrányokat szenvedtek, jöttek, hogy „üssük agyon” a kommunistákat. „Ilyet nem csinálunk”, mondtam én, „meg kell nézni, hogy kinek mi volt a bûne. Anélkül nem ítélünk.” Követelték, hogy osszuk ki a káderlapokat, de én nem engedtem, mert sejtettem, hogy akkor egymásnak fognak esni. Az ügyet úgy oldottam meg, hogy elégettettem az összeset. Így aztán senkinek nem esett bántódása. Az ’56-os eseményeket követően ismételten kerestek, és kértek, hogy lépjek be az MSZMP-be, de én azt sem vállaltam.

Ezt követően állást változtattam. Kaptam egy kedvező ajánlatot, egy szövetkezetbe hívtak kereskedelmi ügyintézőnek, ez nekem jó volt, sokat tudtam segíteni, jól is jöttem ki. Évekre rá nyitottam egy magánüzletet, s ott dolgoztunk ketten a feleségemmel. Amikor elértük a nyugdíjkorhatárt, mindketten nyugdíjba vonultunk. Így érkezett el 1989, s azon gondolkoztam, hogy mi legyen? Már 69 éves voltam ekkor, és egy ideig úgy tûnt, hogy jól mennek a dolgok az országban, illetve a párt is elboldogul nélkülem. Egészen az 1990-es választásokig ebben a hitben éltem, amikor is visszatértem a pártéletbe, hogy a láthatóvá vált hibákon segítsek túljutni a pártnak tapasztalataimmal.